30. /2.rész/

 Éééés a várva várt rész. Szomorúan jelentem, hogy vége ennek az évadnak, de örüljünk, mert hát mittudom én >.< annak, hogy jön kövi évaaaaad, jeeee xD +1 szomorú hír, egy hét pihenő és azután újra belevágunk a lecsóba egy izgalmas résszel:)) Addig nyugodtan lehet sokat komizni, biztatni és kíváncsian várom a véleményeiteket^^

*Lisa szemszöge*

Az ember sok mindenen elgondolkozik, mikor úgy érzi, hogy itt a vég. Mármint én legalább is igen, végig játszódott bennem minden, az emlékek előtörtek és boldogan emlékeztem vissza. Apu szerető gondoskodása, lágy ölelései, a sok vadászat, amit együtt csináltunk, a kiképzések...Igen, ő képezett ki eredetileg a vadászatra, arra, hogy hogyan használjam a fegyvereket. Ahogy mindig mondta, ez a véremben van. Sosem volt rendes életem, mint másoknak, hogy az anyjuk közös programokat csinált a családnak és együtt töltötték a napot. Nálunk én vigyáztam magamra, az ösztöneimre kellett hallgatnom, amit sok éven át kiélesítettem. De nem is vágytam arra a rendes életre, ez volt az én vágyam. Ha kívánhattam volna bármit, akkor sem tettem volna, számomra ez volt, ami boldoggá tett.

Harry berobbanása az életembe, az más tészta volt, utána Louis megváltásként jött. Beismerem, nem tudtam volna köztük választani, de most éreztem úgy, hogy már lehetőségem sem lesz rá.

Könnyek csípték a szemem, majd szépen kerek cseppekben gördültek le arcomon. Alig bírtam megmoccanni, a lábam sajgott, lábra állni szinte lehetetlennek tűnt.

Fáztam ebben a ruhában, nem fedett valami sokat, így vacogtam a kövön.

Kezeim véresek voltak, sebek borították be, lassan emeltem feljebb és letöröltem néhány könnycseppet az pofimról.

Hideg futkosott a hátamon, ijedség bujkált szemeimben, rettegtem.

Kezdtem képzelődni is, tyűha, már haladunk. A jobb oldalamon egy kicsi én jelent meg angyal ruhában, glóriával a feje felett.

-Lisa! Nézz végig magadon! Itt siránkozol, azon, hogy milyen szerencsétlen vagy, ahelyett, hogy tennél valamit! - vágta hozzám a szavakat - Ez az az önbizalommal teli "kiképzett vadász", akit régen láttam. Most itt fekszel a földön és beletörődsz a sorsodba?! Nem is küzdesz? Komolyan, szánalmas vagy!!

Utána kaptam, hogy leüssem ezt az izét, de azon nyomban semmivé foszlott. Tényleg már a képzeletem szarakodik velem.

De igaza volt, teljesen elhagytam magam. A régi Lisa mindig magabiztosan állt hozzá a dolgokhoz és rögtön támadásba lendült ha hozzáértek. De most...mintha nem is én lennék.

-Gyerünk csajszi! Szedd össze magad! - tért vissza egy másodpercre az angyali én, majd újból eltünt.

Remek, akkor harcra fel! 

 Megpróbáltam, tenyeremet szétfeszítettem a földön, s teljes súlyommal rá nehezkedtem, majd lábaimat próbáltam feladatukra kényszeríteni. Már majdnem sikerült, mikor visszarogytam a földre, ami hatalmas csapásként érte csupasz bőröm, s fájdalom nyilalt belém.

-Remek Lisa! Könnyű mondani, hogy szedjem össze magam... - motyogtam az orrom alatt.

Megint megpróbálkoztam vele és sikerült talpra állnom, kicsit inogva, de megtartottam magam. A téglafalnak dőltem, ami koszosan és nedvesen ért a hátamhoz.

Szemhélyaim pillanatra lecsukódtak és nagy levegővétellel löktem el magam a faltól. Nehezen tartott meg a lábam, komolyan, mintha egy száz éves öreg nénikét látnék magam helyett.

Óvatosan lépdeltem egyik lábamról a másikra, csak megfontoltan.

A lámpához sétáltam, ami nem rég felém világított, most mögötte álltam.

Körbenéztem a helységben, valójában amolyan börtön félének nézett ki. Egyméteres rácsos rész volt ablak gyanánt, egy nagy darab vasajtó szolgált arra, hogy még véletlenül se gondoljak a szökésre. Azért mégis megpróbáltam kinyitni azt és....kinyílt!

Eszméletlen, meglepett. Mit keres ez nyitva? Valamiféle csapda volna az egész? Vagy csak puszta véletlen, mindegy, veszteni valóm nem volt, vagy itt bent, vagy ott kint halok meg..

Kiljebb mentem, ahol egy folyosó fogadott, mindegyik sarokban egy lovagi páncél feszített. Olyannak tűnt az egész, mint egy kísértet kastély belseje. Sötét téglafalak, oldalukon lángoló fáklyákkal. A félelemtől borzongás futott át a testemen, mely elektromosságként csapott belém, máris elevenen éreztem magam.

A folyosón balra fordultam, egészen a fordulóig mentem. Meztelen talpam jéggé fagyott a jég hideg talajzaton. Kezeimmel megdörzyöltem a karomat, hogy egy kis meleget nyerjek. 

A fordulónál bekanyarodtam és akkor láttam meg a hatalmas fénytömeget, ami szinte kisütötte a szemem. Beljebb merészkedtem, senkit sem találtam ott, ahol egy terem volt. csak fényes volt, világított a csillár, ami hatalmas díszként terült el a szoba mennyezetén, pont középen.

Egy hatalmas faajtó volt a bejárati ajtó, gondolom én, ami gyönyörű fémíves formával ékített részével magaslott fölém. A terem közepén asztal virított, dizájnos szőrmés szőnyeggel a fapadlós talajon. A kandallóban kellemesen ropogott a tűz, melegítve a helyiséget. Engem még az egész borzasztóan frusztrált, hogy minden ilyen eseménymentes. 

Nem kellett sokat várnom, tán le is kellett volna kopognom az előző megjegyzésemet, mert akkor lépett be az a nő, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda.

Ő egy mosolyt eresztett felém, ami inkább gúnnyal volt tele, mindsem kedvességgel.

-Üdvözöllek, Lisa! - húzta jobban magára bundás kabátját.

-Ki maga? - kérdeztem félve.

-Én maga vagyok az ördög! - nevett fel ördögien, amitől még a hideg is kirázott.

Remek, ördög, hahaha. elegem van már annyira, de annyira. Na ilyenkor kívánom, hogy normális legyen az életem, mert ilyen pszichikai esetek, vagyis emberek között is szívesebben lennék.

-Mi akar? 

-Hogy mit akarok? - indult meg felém - A válasz nagyon egyszerű, téged!

Nagyot nyeltem, megrémített a tudat, hogy engem akar. Na jó, persze ki mást, mivel én vagyok itt egyedül..

-Félsz kislány? - kuncogott rajtam.

Nem láttam az arcát, mivel kendő fedte, de olyan ismerősnek tűnt. Azt kívántam volna, hogy ez is csak egy rémálom legyen a többi közül.

-Kéne? - néztem rá kihívóan.

-Igen, kéne! Figyelj kislány, ne ellenkezz! Ami meg van írva, azon nem változtathatsz! 

Tessék? Ezt nem értettem. 

-Meg van pecsételődve a sorsod!

Mi ez? Valami nagykönyv, amiben megvan írva, hogy ez és ez meg fog halni ekkor és ekkor. Teljesen homályos volt az egész.

-Ne merjen engem bántani, nincs hozzá joga! Egy ember felett sem ítélkezhet senki! - mondtam harciasan.

Újabb ördögi kacaj szakadt ki a torkán, ami kezdett eltorzulni állatias hörgéssé.

-És akkor mi van? - majd egy mozdulattal levette a kendőt.

Azt hiszem ott egy világ tört össze bennem.

-Anya... - suttogtam alig hallahatóan, de ő mégis meghallotta.

-Nem édesem, nem hinném - motyogta.

Összezavarodtam, nem az anyám volt, de ő mégis az ő arcát viselte.

-Én vagyok anyád ikertestvére. Gondolom ezt nem tudtad. Apád sem mesélt el mindent ahogy látom. Egész életedben titkokban és tévhitben éltél, hiszen anyád él.....bár nem sokáig.

-Tessék? - értetlenkedtem.

-Anyád és én testvérek vagyunk. Mindketten vámpírként születtünk, tudod, ilyen ritkán fordul elő, főleg, hogy ikrek legyenek. Ezért is ment két felé a tulajdonságunk, egyik lett a jó, másik a rossz. Gondolom ilyenről hallhattál már ósdi filmekben. Nos igen, ő lett a jó, mindenki szerette, engem meg eldobtak, mert még a közelségemet is rossznak minősítették. Mérges voltam és összefogtam más gonoszokkal, akik megmutatták, hogy milyen nagy dolgokat érhetünk el. És változtathatok a sorsomon, egy nagy könyvet nyomtak a kezembe, amiben benne volt minden és ott volt, hogy veled kell végeznem ehhez.

-Te nagyon zakkant vagy, ez nem old meg semmit! Magad kell ahhoz megváltoznod, nem mindig másban kell keresni a hibát - tyűha, és ezt pont én mondom...

-Te hülye liba, meg se szólalj! Az étellel nem játszok - villantotta meg éles fogait.

Remek, megint betettem egy lapáttal magamnak.

A nő rám ugrott, amitől én a padlón landoltam, jó erősen bevertem a fejem, amitől enyhe szédülés fogott el. Ő a nyakamat célozta meg és próbált ajkaival odaférkőzni, de én minden erőmmel toltam el magamtól. A feszültség ott tombolt közöttünk. Nem féltem, de a szívem órásakat dobbant minden egyes cselekedetemnél.

Megfogtam a bugyim oldalába rejtett tőrt és a vámpírhoz érintettem, mire sziszegve mászott el tőlem. Hát persze, vasfűvel volt készítve, a leghatásosabb fegyver vérszívók ellen. 

 Kezemben óvatosan forgattam meg az éles tárgyat, majd felpattantam és támadó állásba helyezkedtem. Adrenalin szintem az egeket csapdosta, mikor a nő újra nekem rontott, szemében a düh tükröződött és a fájdalom, az a sok éves kínlódás a semmiért, egyszerűen úgy érezhette, hogy most végre véget érhet. De nem ilyen áron kellene.

Jobb lábamat előrébb helyeztem, a tőrt magam előtt tartottam, ez az egyetlen dolog volt, amiben menekülésemet vélhettem.

"Elől a bálna, utána a rája, a reményhal meg utoljára"

A támadásától hatalmasat estem hátrafelé, majd a falnak ütköztem. A combomon egy vörös csík keletkezett a padló súrolásától. Felszisszentem, de talpra álltam.

-Minden ember a haláláig küzd az életéért, ez mindenkiben benne van - mosolyodtam el.

Ő egy állatias morgást engedett ki magából, majd nekem rontott. Nagy küzdelem folyt köztünk, egyre szorosabbá vált a küzdelem, én eleve sérült voltam, s kezdtem fáradni

Arra figyeltünk fel, hogy a bejárati ajtó egy nagy robajjal csapódik be és három alak lép be rajta, mind idegesen és dühtől tajtékozva.

Két fiú, Louis és Harry, egy lány, Zoé. Várjunk, Zoé mit keres itt....és miért...miért vörös a szeme. Hogyan? Zoé vámpír volna? Ez lehetetlen, ő soha....!

Meglepettségemben majdnem a tőr is kiesett a kezemből, de szerencsére erőhöz kaptam és az ámuldozó nőnek estem, aki kiszolgáltatottan esett a földre, majd gyorsan felugrott és bevette magát ellenem, gyors mozgása teljesen leamortizált, még jó, hogy segítségemre jöttek.

Berohantak hozzám, Zoé rögvest nekiesett a banyának, Harry ijedten szaladt hozzám.

-Jól vagy? - kérdezte aggódva, végigmérte a karom jelenlegi állapotát.

-Velem ne törődj! Zoéval mi történt? - sejtettem rosszat.

Harry beleharapott ajkába, idegesen tekintgetett ide-oda, ezzel leleplezve magát.

-Mit tettél? - ordítottam vele.

Behúztam neki egyet, ami inkább nekem fájt, mintsem neki. Aztán Felsőtestét kezdtem el ütlegelni, nem tudtam felfogni, hogy mi történhetett. Az én barátnőm, aki a legkedvesebb volt számomra, egy....egy...szörnyeteg lett. 

-Annyira sajnálom! - szomorodott el a hangja.

Persze, sejthettem volna, hogy nem szabadna hagynom, hogy Harry vigye el a bálba az én barátnőmet. Könnyek szöktek a szemembe, én megbíztam benne, ő meg ezzel nyugtázza, hogy mennyire köszöni.

-Kérlek, ezt megbeszéljük később... - majd együtt mentünk legyőzni a gonosz nőszemélyt.

Annyira erős volt hozzánk képest, hogy szinte lehetetlennek tűnt elpusztítani, mint kiderült nincs egyedül és a többiek is csatlakoztak hozzá. Figyeltem, ahogy Zoé önfeledten gyilkolja a vámpírokat, rossz volt a gondolat mi lett belőle, olyan érzésem támadt, hogy én tehetek róla.

Megráztam a fejem és összeszedve minden erőmet hárítottam a támadásokat, Harry pedig engem segítve öldökölt. Még mindig haragudtam rá, ez semmin sem változtatott, sejtéseim szerint már nem lesz minden olyan, mint régen. Sosem fogok megbocsátani Harrynek, ő örökké elfelejthet engem, olyan hibát követte el, amire bármilyen indokot felhozhat, de tőlem csak rideg visszautasítást kaphat.

De ettől eltekintve elbűvölt a göndörke harciassága, ahogy minden egyes mozdulatánál izmai megfeszülnek, alig tudtam koncentrálni emiatt Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő ártott azzal amit tett, és ezzel ő is tisztában volt.

 Louis, ő végig a szeme sarkából engem lesett. Annyira szerettem volna a mai napot vele tölteni, hogy együtt táncoljunk, kéz a kézben sétáljunk el a puncsos tálhoz, kósza vágyakozó pillantásokat vessünk egymásra és akár egy csókot is ejthessünk, a végén meg hazavinne, feljönne hozzám és együtt aludnánk egymást ölelve, egy lány ilyennek képzeli a sulis bálját, nem valami véres öldöklésnek, ahol saját maga az áldozati bárány.

Gondolataimból az zökkentett ki, hogy az az állati morgás egyre hangosabban tört elő a nőből, amitől kezdett borsózni a hátam. Sikítása egyre csak megőrjített és a fülemhez kaptam, nem bírtam ezt a magas frekvenciát.. 

A többiek kíváncsian figyelték, hogy én mit csinálok. A fülemet fogtam be, de még azon is hallottam, leguggoltam, mert már nem bírtam tőle állva sem maradni, annyira mart ez a hang, hogy egyszerűen azt hittem belehalok. Talált süllyedt, szabad préda lettem, egy vámpír azonnal lecsapott rám az ellenség közül. Annyira reszkettem már, nem bírtam tartani magam, de a remény a szemeben égett, nem adhattam föl. Ilyen nincs! Nem lehet itt vége! 

Atőrrel próbáltam hátrébb vinni magamtól, de ő az égető érzéssel megbirkózva támadott. 

Tudjátok az ember sok mindent átél, átküzdi magát az akadályokon, de van mikor már nem bírod, érzed, hogy nem megy tovább, de mégis küzdesz, bár tudod, hogy a semmiért. Oly annyi elhullajtott könnycsepp, annyi megválaszolatlan kérdés, s mennyi ontott vér és mindebben én is benne voltam. Küzdöttem az életemért, a barátaim együtt küzdöttek értem és lehetetlennek tűnt elhagyni a világot, mikor még annyi élményt kéne átélni, álmokat valóra váltani, de ez egy rossz pillanat alatt semmisség tette mindezt.

Az ellenfelem a földre taszított, majd a sötét mélységbe....