2.évad ~ 1.

Sziasztook! :DD Ééés a hosszú pihenő után itt a második évad, ami újabb meglepetésekkel szolgál! Olvassátok és komizzatok!! :Đ

Lebegtem a nagy semmibe. Őszintén nem tudtam mi történt. Gondolataim törlődtek, egész eddigi életemnek nyoma veszett. Belül üres voltam, mint egy baba. Se érzések, se emlékek. 

Sötét lyukban lebegtem, volt fény, de mindent sötét színek fogtak közre, valószínűleg egy üres térben lehettem. Szokatlannak tűnt, hogy nincs talaj a lábam alatt, de nem zuhantam. Ha zuhantam is volna, akkor sem éreztem volna semmit. 

Se hideg, se meleg, se gondolatok, se érzések.

Minden megszűnt létezni számomra, egyedül voltam.
Kezdett minden lassan fényesebbé válni, érzések törtek a felszínre. Emlékek futottak végig rajtam, éreztem ahogy a puha anyag hozzáér a bőrömhöz. Vajon hol lehetek? Mi történt velem?
*Harry szemszöge*
Minden olyan gyorsan történt, ahogy Lisát megtámadta az a szörnyeteg, egyszerűen még mindig kavarog a gyomrom tőle. Lisa akkorát repült, hogy a szoba másik sarkába érkezett földet, persze semmilyen életjelet nem adott. Én bevetettem magam és egy éles fadarabbal ledöftem a vámpírt, utána azonnal Lisához siettem, akinek szinte élettelen teste feküdt ott, mozdulatlanul. A düh tombolt bennem, hogy valaki hozzá mert érni az én ártatlan Lisámhoz, az egyetlenhez, aki tartotta bennem a lelket és nem éreztem úgy, hogy nincs értelme az életemnek.

 Mellette térdeltem, szólítgattam a nevén, de semmi. Minden hasznavehetetlennek tűnt, nem tehettem semmit érte.
Miután sikerült legyőzniük Zoénak és Louisnak a hárpiát, aki nem kis hanggal nyugtázta nem tetszését a veszteségével kapcsolatban, idesiettek és aggódóan szemlélték a testet, ami csak nem akart életjeleket mutatni felénk. Szívem egyre gyorsabban vert, a méreg átjárta egész testem, elöntött. Szemeim annyira vörössé váltak, hogy más nem is látszott, ereim kidülledtek, kezeimet annyira ökölbe szorítottam, hogy tenyeremből a vér kicsordult, s egy hatalmasat vertem a falba, majd mindent felborítottam. Az étkezőasztal egy roppanással tört ketté, a hatalmas csillár az ütéseim során, amit a falba mértem, a földön landoltak, nagy csörömpölő hangot hallatva. Szilánkok repdestek mindenfelé, még pár belém is állt, sok helyen véreztem, a mélyebbek lassabban forrtak be.
Louisnak támadt egy ötlete, hogy megitatjuk a vérünkkel és vámpírrá változtatjuk. Mindenért amiért ennyire harcolt ez az erős lány, szerte foszlana, esély sem lenne arra, hogy megbocsátana nekünk. Különben is, a szíve nem dobogott, már esélytelen az egész, hiába törnénk magunkat.
Ordibáltam, olyan hangosan ahogy tudtam, hogy nem lehet így vége! Nem halhat meg, hiszen még annyi közös élményünk lehetett volna, vagy Louissal, én igazán megértettem volna, talán túlléptem volna rajta nagy nehezen, de így már sosem fogok, ezt éreztem abban a pillanatban.
Hát persze, nem adhatjuk fel! A remény hal meg utoljára!
Felkaptam a testét és az egyik barátomhoz vittem, aki vámpír és történetesen orvos is. Biztos van megoldás, olyan nincs hogy nem lehetséges!
Hihetetlen gyorsaságommal olyan könnyedén odaértem, hogy a srác megijedve ejtette ki a kezéből a kávés csészét. Régi barátom, Josh megszeppenve nézett ránk, majd pár szitokszó hagyta el a száját a csésze miatt és azonnal felfogva a látottakat, hívott befelé és látott neki a munkának.
Kivette a kezemből Lisát és bevitte egy szobába, én követtem őt. A hely tele volt mindenféle injekcióval, meg ilyen orvosos cuccokkal.
Josh idegesen kapkodta a tekintetét, hol az eszközökön, hol a lányon. Még ő rajta is kifogott ez a dolog, de ahogy láttam nem sokáig.
-Vadász? - kérdezte kételkedve.
Biccentettem.
Nagyot sóhajtott és mindenféle tűt bökdösött a lány karjába, amitől engem elöntött a láz, és vissza kellett fognom magam, hogy ne essek kísértésbe.
Ilyen kis tasakba folyt a vér, a másikban meg folyadék volt, amit egy tűvel szintén Lisa szervezetébe vezetett. -Jesszus Harry! A hűtőben van pár tasak vér, ha így folytatod, a gondolataid alapján letámadod szegény lányt - intett ki a konyhába.
Gyorsan kivánszorogtam és előkotorásztam egy tasakkal a piros folyadékból, tudom, nem a leggusztusosabb dolog a világon, de én sem akartam ezt, nem igazán szerepelt a vágyaim közt.
Tekintetemet a plafonon legeltettem, közben szürcsölgettem azon a csövön a táplálékot. Éreztem, ahogy máris az a mámoros érzés fut át rajtam, ahogy az étvágyam csökkenni kezd, szemeim kezdték visszanyerni eredeti színüket, bár szemfogaim még mindig hosszabbak voltak a kelleténél. Egy újabbat vettem elő és már sétáltam visszafelé Joshhoz, aki erőlködve próbálta visszahozni Lisát, nem nagy eredménnyel. Már-már idegesen rohangászott ide-oda, hogy ellenőrizze, minden rendben van e, jól kötötte be, ilyesmi.
Láttam ahogy egy izzadságcsepp folyik le a halántékán, látszott rajta, hogy nehezen sikerül neki véghez vinnie a dolgot.
-Még sosem csináltam ehhez hasonlót! - vallotta be.
Majd összeszorította a szemét és egy hatalmas roppanással eltörte Lisa karját. Szemeim kikerekedtek, hogy mi a francot csinál. Újra előtört belőlem a vámpír Harry és majdnem ráugrottam Joshra.
-Hé, hé! Nyugi, ezt tartogasd másnak! - még rám se nézett - Újra el kell törnöm a csontokat, hogy sikeresen beforrjanak. Ha nem bírod, akkor menj ki! - mutatott az ajtóra.
Lenyugodtam, visszaültem a helyemre és figyeltem, ahogy Josh minden csontját újra eltöri a lánynak. Szinte szívem szakadt meg ahogy hallgattam a borzasztó vele járó reccsenéseket.
Jó öt óra eltelhetett mire sikerült helyre hozni mindent és a kijelzőn a vonalkák megemelkedtek. Mintha a sírból hoztuk volna vissza.
Akkora megkönnyebbülés futott végig rajtam, hogy nem bírtam volna lábon maradni, még szerencse, hogy ültem. Szemebe könny szökött, az örömtől, hiszen nem minden nap él át az ember/vámpír ekkora megrázkódtatást.
Ismét volt értelme élnem és miért felkelnem minden nap, hogy láthassam örömtől ragyogó arcát, vicces, értetlen tekintetét, vagy amikor egy perverz viccet sütök el, ahogy reagál rá, attól egyszerűen érzem, hogy még mindig élek, ami hülyeség és valójában lehetetlen. De a napnak is sokkal szebb fénye lett, minden kivirult körülöttem, a fűnek tényleg zöld színe volt, nem halvány szürkés. Akkor fogtam fel, hogy mindennek jelentősége van és fontossággal bírnak az életben, hisz az apró részleteken nem szabad átgázolni.
Lassan Louis és Zoé zihálva futottak be a szobába hozzánk és vörös színben pompázó szemüket rám szegezték, jól láthatóan mérgesek voltak rám, ahogy így elszaladtam.

 -Megmondtam hogy itt lesz! - mormolta Louis az orra alatt.
Zoé erőtlenül rogyott a padlóra és mély levegőket vett, kifáradt. Mellé Louis esett, mint egy rongy, sebeik kicsit rosszabban néztek ki, mint az enyémek voltak. Hoztam nekik is egy-egy tasakkal vért, s nagy szeretettel habzsolták be.
Én már teljesen nyugodt voltam, minden rendesnek tűnt. Oda sétáltam az ablakhoz és elhúztam kicsit a függönyt, kinéztem. Már kezdett feljönni a nap, halvány fényével megtöltötte a tájat, minden forma értelmet nyert általa, ahogy kirajzolódott a teljes formája. A fák lomjai suhogtak a lágy szellőben, a levelek apró pontokként hullottak a talajra.
Órák teltek el, úgy, hogy semmi nem történt, Lisa még mindig aludt. A levegő feszültséggel volt tele. Mindenki egyetlen egy cselekedetre várt. Nem tudhattuk mi zajlik le ilyenkor Lisában. Mit érezhet? Szomorú? Fogságban érzi magát? Esetleg saját magával küzd belülről?
Egyszerűen megölt a gondolat, hogy nem tudom mi játszódik le benne. Talán szenved...és ez miattam van....Igen! Minden miattam van! Ha nem cselekszek oly szörnyet, talán jobban tudott volna koncentrálni és ez mind nem következett volna benne.

 Emésztett a bűntudat, fejemet a tenyerembe temettem, pár könnycsepp hullott végig az arcomon.
Aztán, mint egy csoda, Lisa szempillái megrebegtek lassan szemhéjai megemelkedtek. Kíváncsi tekintete először rám szegeződött.