2.

Sziasztoook :)) Nagyon örülök, hogy sokan olvassátok a blogom, és köszönöm, hogy kommenteltek. Olyan 3-4 komi után jön kövi rész, minél több annál gyorsabban hozom az új részt :DD

A táska lazán lógott a vállamon, miközben a tömegnyi ember között szlalomoztam a bárpult felé. A zene hatalmas hanggal dübörgött, mindenki együtt mozgott a ritmusra. Izzadt testeken átvergődve ültem le egy üres helyre.
A pultos srácnak intettem, aki rögtön oda is jött, s biccentett a fejével, hogy mit kérek.
-Egy kólát - rendeltem.
Muszáj józannak maradnom! Ráadásul még a göndörkét sem találtam meg. Szerte néztem a teremben, tele volt részegekkel, sztriptíztáncos nőkkel és minden bizonnyal vámpírokkal. Hogy féltem-e? Egy kicsit izgatott voltam, talán ez tartott még itt, de ez volt a dolgom, a küldetést teljesítenem.
Leöntöttem a torkom a frissítő itallal és bevetettem magam.
Elkezdtem táncolni, hogy kevésbé legyek feltűnő, mint mindig, a tánc nem volt az erősségem, így mint valami retardált pingvin, úgy festhettem.
Valaki tekintetét éreztem magamon, s rá egy percre karok fonódtak a derekam köré. Nem az volt akire számítottam, a két srácra néztem fel, akik nem épp jót sejtetően vigyorogtak, még a gyomrom is összeszorult tőlük.
-Te most velünk jössz! - jelentette ki mogorva hangnemben.
Elkezdtek kifelé vonszolni a hátsó bejáraton át, sikítottam és kiáltoztam, de senki sem hallotta, vagy figyelt föl rá, hiszen a zene ezen túltett. A táskámat valahol elhagytam miközben hurcoltak kifelé, így még inkább csökkent az esélyem ellenük. Egy eléggé sötét, ködös sikátorban állhattunk meg, engem a nedves falnak löktek, s az ütéstől a földön landoltam. Szaporán vettem a levegőt, hajtincseim rakoncátlanul lógtak, már a csattok alig tartottak párat.
Komolyan, olyan voltam mint valami kezdő vadász, szégyelltem magam, de egyedül voltam és fegyver nélkül, harcképtelenné tettek.
-Most véged... - mosolyogtak ravaszul.
Az egyik srác közelített hozzám, fehér szemfogai előbukkantak, támadásra készen. Tudtam mit akart, és elfelejtheti, én több vagyok, mint vámpíreledel. Ki kellett számítanom a tökéletes időpontot.
"Szóval, akkor háromra. Egy....kettő......há..."
Ekkor történt valami, a pasas már lecsapott volna rám, mikor hirtelen, mintha megfagyott volna.
Aztán megértettem miért, a nagy ködben kirajzolódott egy alak, nem láttam tisztán, de csak arra tudtam gondolni, hogy ő miatta állt le a két vámpír.
-Ő velem van! - mondta határozottan a különös alak.
-Szerintem húzzunk innen! - s egy pillantás alatt eltűnt a két vérszívó, mintha ott sem lettek volna.
Kicsit megnyugodva engedtem el magam, pár verejtékcsepp csöppent le a homlokomról, csak ekkor éreztem, hogy valójában mennyire hideg is van kint.
Egy apró részletről feledkeztem csak meg. Hogy az addig oké, hogy az a kettő elmenekült, de egy másik, minden bizonnyal jóval erősebb fajtájukbeli miatt.
Nagyon óvatosan arra néztem, ott állt, a göndör hajú vámpír, akit le kell vadásznom, pirosan izzott a szeme, s mereven állva figyelt. Rá kéne támadnom, de mi állíthatott meg? Hülye lennék azt mondani, hogy azért mert megmentett, hiszen ezzel valami célja biztos, hogy van. Egyszerűen elkápráztatott, gyönyörű volt, nem is tudnám pontosan megfogalmazni, de egy pillanatra sokkot kaptam, s arra lettem figyelmes, hogy eltátottam a szám. A vámpír arcán huncut mosoly jelent meg, mire én elpirultam és lesütöttem a szemem.
Gyorsan talpra ugrottam és támadó pozícióba helyezkedtem el.

 -Mit akarsz tőlem? - faggattam.
Zsebre tete a kezét, megint csak a fekete szövetkabátja volt rajta.
-Komolyan azt hiszed, hogy meg tudnál támadni? A táskádban található fegyverek nélkül alig érsz valamit - jegyezte meg szarkasztikusan.
Dühtől telve szorítottam össze a fogam és pillantottam rá.
-Elég erős vagyok, nem kell lekezelni! - fakadt ki belőlem.
-Szerintem inkább örülj neki, hogy megmentettelek és nem lettél vámpírvacsi!
-És mit akarsz? Gondolom elvársz valamit cserébe!
-Semmi ilyenről nincs szó gyönyörűm - vetette rám 200 wattos mosolyát.
-Ne nevezz gyönyörűdnek! - vágtam rá.
Egy halk nevetés kíséretében hátat fordított nekem és elindult arra felé.
-Nem mehetsz el, még nem végeztünk! - kiáltottam utána.
Egy pillanatra megtorpant.
-Mára igen, majd legközelebb folytatjuk, gyönyörűm! - s tovább ment a ködben, míg teljesen el nem tűnt.
©©©
Reggel csak az ébresztő szörnyű zaja tudott fölkelteni, amit nagy szeretettel vágtam a földhöz, ahhoz képest, hogy majdnem minden reggel ezt megtettem vele elég jól bírta.
A tegnapi zúzódások kék és lila foltokat hagytak mindenhol a testemen és sajgó lábbal keltem fel az ágyból, ekkor léptem a tükör elé és néztem jobban meg őket, mi tagadás, nem vagyok kispályás, hogy csak kis véraláfutásokat szerezzek. Felszisszentem ahogy végig futtattam rajtuk finoman a kezem.
-Valamivel ezeket el kell takarnom - mondtam magamnak.
Egy hosszú ujjú bordó fölső és kék farmernadrág mellett döntöttem. Olyan lassan öltöztem, hogy apu felkiáltott a szobámba:
-Lisa, siess, el fogsz késni!
Amennyire gyorsan ment "lesiettem" a konyhába, ott apu várt a reggelivel, amit becsomagolva be is dobtam a táskámba.
A finom sajtos tarjától volt megtelve a levegő, mindenhol kellemes illatát érezni lehetett.
Utána fogmosás és indulás az iskolába, azzal számoltam mára, hogy autóval megyek be a suliba, de ebbe az állapotban vezetni nem fogok tudni, így aput kellett megfűznöm, aki persze szívesen vállalta.
-Sikerült elkapni a v...? - kérdezgetett út közben.
-Apu! Nem itt kéne megbeszélnünk!
Na ezért nem szerettem volna vele jönni, imádom az apámat, de igazából úgy más témánk nincs is.
-Ezek szerint nem - sóhajtott egy nagyot.
-Csak még nem, de rajta vagyok a dolgon. Sikerülni fog!
-Mint mindig! - mosolygott az útra.
Az iskolánál kiszálltam, elköszöntem aputól, s ő elhajtott.
Megláttam tőlem nem messze Zoét és Suet, így feléjük iramodtam, már amennyire tudtam menni, a tegnapi magassarkú nagyon megviselte a lábam. Zo egy könyvet bújt a körmét reszelő Suzie mellett.
-Sziasztok! - intettem feléjük.
-Nézd már, egy Lisaa - ölelt át ujjongva Sue.
Fájt ahogy az érzékeny területeket is megszorította, kisebb nyöszörgő hangot adtam ki.
Zoéval rám néztek, aztán nem is foglalkoztak vele és elkezdtek mesélni a tegnapi napjukról. Sue szülei most válnak, ezért nehéz időket él át, de mindig mosolyog a végén, pedig látszik, hogy belül majd szét szakad a szomorúságtól, de nem akarjuk rá erőltetni, hogy beszéljen róla.
Lassan caplattunk be a terembe, matekra. A helyem az ablak mellett van, mint minden órán, kifelé bambultam csak az ablakon, Zoé néha bökdösött(eléggé fájt, megtalálta ám a fájó részeket) a ceruzájával, hogy figyeljek oda az órán, de vissza-visszapillantottam az iskola udvarára az ablakon keresztül.
Furcsaságokat láttam az erdős része felől, egy szokásos embernek fel sem tűnne, hisz simán képesek apró részleteken átnézni. Egy képzett vadász viszont már megszokhatta, mint Sherlock, minden apró dolgot számításba kell venni.
Átfutott az agyamon, hogy utána nézzek, nem akartam elmenni óráról, de mire kicsöngetnek már el fognak tűnni.
-Psssz! Zoo! - suttogtam neki.
Fejét felém billentette, hogy mondjam.